There is always something to be thankful for

Jó reggelt, illetve jó hajnalt! :)
Az a nagy büdös helyzet, hogy túl vagyunk a 40.000 látogatón. :)
Óhatatlanul vissza gondolok ilyenkor mindig arra, mikor elkezdtem ezt az egészet. Eszembe jut, hogy hosszú hónapokig néhány száz látogatóm volt, hogy facebook oldalunkon majd 3 hónapig 17, azaz tizenhét fanunk volt, és akkor itt vagyunk most, ennél a 40.000-nél, fészen meg már túl a 120-on. Talán nem sok, de tudjátok, nekem ez számít. Nem azért, mert lájkvadászvagyok, hanem mert reméltem, hogy egyszer így leszünk, de tulajdonképpen mégsem mertem álmodni sem róla...
Sok olvasóval megismerkedtem személyesen, sokkal tartom a kapcsolatot csak úgy, napi szinten, és újra és újra meggyőztök arról, hogy jó, amit csinálok, és van, akinek igenis öröm, mikor kikerül egy új bejegyzés.

Mondok egy példát....Egy kedves barátom a napokban felvilágosított....Mikor a Deadline Challenge-ről beszélgettünk, azt mondtam neki, hogy életemben nem volt akkora bukásom, mint a DC. Erre ő azt felelte, hogy: " Az nem bukás volt drága, hanem megvilágosodás. Neked sugároznod kell. Olyan erőt, hogy aki elmegy melletted, olyan nincs hogy ne nézzen a szemedbe és onnan ne kapjon erőt!! Ilyen LESZEL! ILYEN VAGY!".... Közvetlenül ezelőtt pár perccel pacekba közölte, hogy én igenis jó nő vagyok. Természetesen az illető férfi, és természetesen az illető véleménye nekem nagyon is számít. Mikor egyszer azt mondta nekem, hogy függő lett a blogomtól, és tőlem, akkor hirtelen nem tudtam merre van az arra, és hol az arcom, mert el tudtam volna süllyedni, úgy elpirultam.
Ez persze csak egy példa a sok közül....Tényleg sok emberrel beszélek közületek. Sokan kértétek, hogy találkozzunk személyesen, és én nem tiltakoztam. Tudjátok sokan igyekszenek megtartani az életüket maguknak, és megpróbálják különválasztani a magánéletet ettől az egésztől, de én nem tartozom közéjük. Illetve már nem. Anno a jó Isten nem vett volna rá, hogy leírjam itt a nevem, vagy hogy hány kiló voltam valaha....Ma meg úgy gondolom, nincs mit szégyellnem, és ha egy 1-2 órás kávézás valamelyik olvasómmal erőt ad neki, akkor igenis megpróbálok rá időt szakítani, mert fontos nekem a kontakt veletek, és az is fontos, hogy segíthessek azoknak, akik ma olyanok, mint amilyen én tegnap voltam. Kell a visszajelzés. Nem a fényezés. A visszajelzés. Hogy mi az, amivel többek lehetünk, mi az, amivel több lehet még a Tedwy, amire kíváncsiak vagytok, ami érdekel titeket.
Persze közben jó dolog hitelesnek lenni. El lehet olvasni egy Nők lapja cikket a tökéletes diéta rejtelmeiről, de gondoljátok, hogy az releváns hírforrás? Ha én leírok valamit, akkor abban biztosak lehettek, hogy megcsináltam, megtapasztaltam, és csak úgy adom tovább. Tudok személyes élményekről beszélni, mert ugyanabban a cipőben járok, mint Ti.
Sosem fogom nektek azt írni, hogy fogytam, ha nem. Egyrészt magamat is csúnyán átbasznám, másrészt Titeket is. Pontosan tudjátok azt is, hogy kábé szeptember óta standard tartom a súlyom, képtelen vagyok bármit is felmutatni. Nem akarom ráfogni a hormonokra, nem akarom ráfogni semmire. Tisztában vagytok vele, mit csinálok nap, mint nap, és azzal is, ha éppen "szarnapomvanbakkerhagyjmabékén" a szitu, és vastagon szarok bele az egészbe, mert nekem a sajtos tészta a kedvenc kajám. Van ilyen, nem is olyan ritkán. Valamiért nem csinálom olyan lendülettel, amivel kellene, meg amilyennel csináltam az első 30-ast. Mikor megtorpant a fogyásom, kezdtem feladni. Aztán kitűztem célnak, hogy ha már nem fogyok, legalább tartsam a súlyom, mert nincs az az Isten, hogy még egyszer megküzdjek ugyanazokkal a kilókkal, amikkel már egyszer megtettem. Ez legalább sikerült...
Nem ígérgetek, és nem fogadkozok. Csak annyit mondok, én nem adom fel. Soha.
Köszönöm nektek, köszönök minden szép szót, minden megkeresést, minden mosollyal telt percet, mert az életnek erről kell szólnia.