Újra és újra rá kell jönnöm, jó úton vagyok. Úgy értem, kis millió szenvedélyt válaszhattam volna, sakkozhatnék, pókerezhetnék, kertészkedhetnék....De én ezt választottam. Az izzadságot, a fájdalmat, a sikert, az eredményeket...
Mindig azon gondolkodtam, mi értelme van a létezésünknek...Több, mint egy éve előttem van a létezés értelme, és észre sem vettem. EZ a létezés értelme kérem szépen. Az én létezésemé. Minden áldott pillanat, amit ezzel töltök, értelmet ad mindennek. Amikor felhúzom a futócipőm. Amikor kilépek az ajtón, bedugom a fülest, és elindulok a vakvilágba. Mikor felhúzom a kesztyűm, és a súly után nyúlok. Mikor átöltözök, és elindulok edzeni. Mikor átszellemülök, és valami igazán nagyot teszek, amit soha előtte még nem tettem. Mikor átlépem a határaim.
Nagy vallomások...Hmm...Mind a maga idejében érkezik, és mind egy-egy harc szerves része. Vallomások....felismerések...beismerések.
Mi itt hárman, értetek vagyunk, meg persze magunkért. De anno, azért jött létre, jöhetett létre ez a blog, mert úgy határoztam, vannak határok, amiket már nem kéne túllépni. És azt hiszem mondhatom, én akkor, és ott, sok határt átléptem. Olyanokat, amikre nem vagyok büszke. És nagylányosan, felnőttesen be kell nektek vallanom, sokkal, de sokkal nehezebb az akkori önmagam felvállalni, mint a mostanit, pedig még erre sem vagyok büszke, és még mindig nem tartok az álomsúlynál/álomalaknál, kinek hogy tetszik. De ez most más tészta. Most az akkori énről szeretnék nektek mesélni kicsit. Csak hogy képben legyetek, miért született most ez a bejegyzés.
Szóval, alapvetően tök helyes csaj voltam, úgy 4-5 éves koromig. Jó, nyilván volt hajlamom a hízásra, mert a családba senki sem kicsi, mindenki a maga módján elég méretes darab, főleg apai ágon. Jöttek a mamánál töltött nyarak....túrórudik...kelt tészták....sütik....egyél még Xénike. Xénike meg miért ne evett volna. Fejlődésben van, és majd úgyis megnyúlik. Hát...nyúltam én....de széltében is folyamatosan. Elindultam a lejtőn.
Suliban persze aki mert, szarrá, sőt atomjaimra szedett a csúfolódással, aztán egy idő után mikor már mindenkinek lebasztam egy-két baráti tockost, már nem szóltak. Tesi tagozatos suliba jártam, de én voltam az, aki ha cooper tesztet futottunk a suli körül, felszálltam a buszra egy megállóra, és jó néhány száz métert letudtam belőle. Én voltam az, aki ha a tanár elfordult, abbahagyta a felülést. Szóval nem ragozom, sejthetitek, hogy igazi antitalent, és lusta kis fosadék voltam.
14 évesen, még nem olyan vészes a helyzet
Xénike az a típus volt, aki mindent feladott, és nagyon gyorsan abbahagyta, ha minimális erőt kellett volna belefektetni. Furulyázni kezdtem, abbahagytam (még jó, hogy nem vetettem zongorát otthonra), vízilabdáztam, amiben tulajdonképpen tehetséges voltam, jól kezeltem a labdát, gyorsan és jól úsztam, minden adottságom megvolt/megvan, ami egy spéci centernek kell, de lustaság és kitartás/akaraterő hiányában vízbe fulladt ez a story is.
Így tengtek-lengtek az évek, és szép lassan Michelin-baba lett belőlem. Mindig kilógtam a sorból, persze a barátnőim is mindig 40 kilósak voltak, ettől sokkal, de sokkal kontrasztosabb lett a kövérségem.
Sok mindenben különböztem másoktól, különbözök most is. Könnyű volt azzal takarózni, hogy van eszem, nem vagyok hülyegyerek, nekem ez elég. A világ meg persze felszínes. És nyilván a Dove valódi szépség, és a Victoria Secret kampány között is a Dove az abszolút nyertes. Mert az élet kövéren is lehet szép. Aham. Meg ahogy én azt megálmodtam.
Anyu persze véresre basztatott, hogy milyen gyönyörű lehetnék, és mennyire elbaszom magam ezzel, amit művelek magammal. De basztam rá, telibeszartam vastagon, mert hát majd valami lesz. Majd valahogy lemegy.
De ugorjunk egy kicsit nagyot. Mondjuk tavaly nyárra. Az igazán nagy vallomások ideje még csak most jön ugyanis. A végső határ. Aminél azt mondtam elég. Hát. Ez az, amit nem szoktam nagy dobra verni, érthető módon, és az alább közölt képek sem kerültek még sosem ki a kezemből.
Istenem....annyira kibaszott nehéz leírni...hát még kimondani. Kevesen vannak, akik ezt tudják. Mondjuk kábé Dius...meg Juti...mert előttük sosem kellett szégyellnem semmit, tudják mennyit küzdök azért, aki ma vagyok, és aki holnap lenni akarok....Hát tessék: 140....ennyi volt a végső súlyom...Kaptok hozzá képet, hogy lássátok miről beszélek, mert az a kép, ami kikerült tiltre például "előtte" képnek...Hát az lófasz ezekhez képest.
Ezek a képek, amikre nem vagyok büszke. Nagyon nem. De hogy is lehetnék....Hánynom kell, ha rájuk nézek, hogy hogy lehettem olyan szánalmas, akaratgyenge szar, hogy idáig jutottam. Az igazán furcsa az volt az egészben, hogy mint már sokszor említettem, sosem szerettem a csokit, különböző édességeket, nem kajáltam be, nem voltam zugevő, semmi ilyesmi. Mégis hogy sikerült idáig jutni? Épp az ellenkezőjével. Napi egyszer ettem, akkor viszont sokat, szarabbnál szarabb kajákat...Ez, és a mozgás teljes hiánya vezetett idáig. Én vagyok azt hiszem a másik véglet. Sokan vannak, akik nap, mint nap kis gömböcre zabálják magukat, és így érthetővé válik a brutális hízás. Én nem. Szép lassan az évek során beraktároztam magam, és itt állt meg az egész.
És akkor a mostani állapotok. Az utolsó programom 27 kiló mínusszal zártam, azaz 113 kiló környékén. Ekörül mozgok most, +/- 1-2, nem tudom, lévén nem mérem magam.
A bejegyzés lényege... A hit. Akkor, és ott, 140 kilóval a bőrömben képes voltam hinni abban, igazán hinni, hogy sikerül. Hogy képes vagyok rá, és hogy megtudom csinálni. Hinni magamban, hogy nem lehet ez a vég. Nem is volt másom. Csak a hitem. Nem volt akaratom. Nem volt kitartásom. A szó szoros értelmében egy szánalmas alak voltam. Csak ez volt nekem. A hit. És jelen állás szerint, ez elég volt ahhoz, hogy elérjem az alábbi állapotot:
"A hit nem vágy. A hit Akarat. A vágy mindig beteljesítésre vár, az Akarat viszont erő. -Paulo Coelho-"
Azt hiszem ma nagy lépést tettem. Számomra nagyot. Mert ez nehéz. Kell-e bizonygatnom a hitem létezését? Néhány hónapja majd 30 kilóval több voltam....Néhány hónapja 300 métert sem tudtam lefutni....Néhány hónapja körbe röhögtem volna bárkit, aki azt mondja, csináljak meg 3*12 felülést...
És itt tartok. Lefutottam 10 km-t, konditerembe járok, és lassan, de biztosan, embernek érzem magam, és ez megfizethetetlen...időnként már utánam fordulnak az utcán, és olyan emberek lesik minden mozdulatom, akiknek valaha én lestem minden mozdulatát.
És ennek az egésznek, amit leírtam, pusztán egyetlen értelme van. Merjetek hinni, és nagyot álmodni, mert sosem késő azzá válni, aki lehetnél. Sosem késő valóra váltani az álmod....Sosem késő hinni magadban. Légy az, aki szeretnél lenni, és legyél képes tenni érte, mert egyedül vagy, és ezt az utat csak TE járhatod végig. És mire is szeretnék kilyukadni tulajdonképpen? Hmm....Nagyon egyszerű...azt szeretném, ha látnátok, senki sem úgy kezdte, hogy pikk-pakk minden sikerült. Mindig meló van benne, és a meló mögött mindig hit. Ha elhiszed, hogy képes vagy rá, a tested az elméd követi, és képes lesz rá. Ma már nincs gondom hittel. Nincs gondom akaraterővel, vagy kitartással, mert ha beledöglök is végigcsinálom, amit elterveztem. Minden nagy tett, egy kis lépéssel kezdődik. Kezdjétek hát ezzel...hogy hisztek...önmagatokban.
"Láttam álmokat, amik hegyeket mozgattak, reményt, ami nem huny ki, akkor sem, ha beborult az ég. Láttam csodákat történni, imákat válaszra találni, összetört szívet megújulni, erre képes a hit. Mindegy mit hallottál, a lehetetlen nem egy szó, csupán egy indok, hogy ne próbáld megtenni. De minden rendben lesz. Az élet sokkal több, mint amit a szemünk lát, megtalálod az utad, ha mindvégig hiszel."
Mi itt vagyunk neked. Itt vagyunk, hogy segítsünk, hogy nevess, és sírj velünk. Itt vagyunk, hogy választ kapj a kérdéseidre. Itt vagyunk, hogy megkönnyítsük. Én csak arra kérlek, hogy ha egy csepp erőt érzel még magadban arra, hogy változtass, akkor tedd meg. Egészen hihetetlen, hogy a lelked újra és újra képes remélni, képes hinni. Ne hagyd hogy visszatartson bárki, vagy bármi. Mert ez csak rólad szól, ez csak a tied, amit senki nem vehet el tőled. És a legfontosabb....KÉPES VAGY RÁ!
Az én legkedvesebb Jutim írta, és elfogult is vagyok vele kapcsolatban, és különben is, meg egyébként is, ez nagyon...nagyon...
"A
futócipőd kacsingat a sarokból - "Gyere, menjünk." Rápillantasz, de
csak lopva, észre ne vegye, hogy észrevetted...Tudod, hogy menned
kellene, de valahogy minden bajod van....Minden a feje tetején áll...a
munkád, az otthonod....a sok tennivaló...jönnek a kifogások, a
rosszidő...a napsütés...Aztán valahonnan mélyről, Te magad sem tudod
honnan, jön egy kattanás és felveszed a futóruhádat és a kacsingatós
cipellődet....Elmész a kedvenc helyedre, ahonnan szeretsz indulni,,
bekapcsolod a zenét, elindítod az órát.....És nekivágsz.....Hajt valami,
hajt belül valami a céljaid, hajt, először az akarat...Igen, mert a
saját akaratod az ami miatt elindulsz....Embereket kerülgetsz, elsuhansz
mellettük, értetlenül néznek rád....De számodra ők most csak bábuk,
akiket ki kell kerülnöd....Csak mész tovább...hallod a füledben a
megtett perceket, hallod a saját légzésedet, ahogyan veszed a
levegőt....És akkor egy idő után, nem tudod Magad sem azt a pontot, de
az
akaratod átvált valami mássá....Olyankor már szívből, lélekből
futsz...Örömöt érzel és kezdesz felszabadulni, a légzésed egyenletessé
válik....Kezd elmúlni a görcsösség, és a helyébe a szabadság érzete
kerül...Mert olyankor gondolhatsz bármit, hogy az Alpokban futsz, vagy
éppen a tengerparton, kellemes szellőben...Megnyugszol, tisztán tudsz
gondolkodni, elmélkedni...És csak futsz tovább.....Az utolsó km-en már
azt sem tudod, mitől mész, mi hajt csak mész....Az utolsó km-en már
annyira fáradt vagy, fáj mindened, fájnak a lábaid, ránézel az órára és
valahonnan mélyről, olyan erőt kaparsz elő Magadból, amit nem
értesz....Az utolsó km maga a Pokol és a Mennyország....És amikor eléred
a saját Magad által felállított célvonalat, akkor azt sem tudod mi
történik....Vége van? Megcsináltam? Megint? Ránézel az órára és ismét
életed legjobb idejét futottad....öröm és boldogság, mert ismét
legyőzted Önmagad, és a legnagyobb győzelmet arattad...és ilyenkor
valahogy a lelked egy darabkája is a helyére kerül.....és ez az érzés
fog legközelebb is erőt adni ahhoz, hogy újra és újra útnak indulj...."
"Az álmainkat soha, de soha nem adhatjuk fel. Lesz úgy, hogy nem tudjuk
elérni először, másodszor, de lehet, hogy huszadszor sem, de a következő
próbálkozásban ott lehet a siker és amíg hiszünk benne, amíg magunkban
bízunk, és amíg tényleg mindent megteszünk a siker érdekében, akkor
nincs az a hatalom ami megállíthatna bennünket. Ha feladjuk, akkor az
álmainkat adjuk fel. Ha az álmainkat adjuk fel, céltalanul bolyongó
senkik leszünk, minden egyes perccel közelebb a közöny okozta tudati
halálhoz."
TilTomi
"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak,
mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni
magukban az erőt a változtatásra.
A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A
lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik." Muhammad Ali
Futi-futi, trapp-trapp...Hiányzol...Eddig is el kellett jutni...
Pörög az agyam folyton, hogy mégis hogyan sikerült átlépnem a határt...hogyan tudtam beleszeretni...
Valamelyik délután tartottam haza munkából, ácsorgok a buszon, bámészkodok ki az ablakon...Megakadtam a szemem egy nőcin, nem azért mert, hű de jól nézett ki. Nem is azért, mert hű de szarul. Egyszerűen futott. Karpánt a felkarján, dugasz a füliben, és csak futott. Eszembe jutott, hogy régen, ha ilyet láttam, mindig olyanok jártak az eszemben, hogy "Ennek nincs jobb dolga?", "Hogy a francban bírja ilyen melegben?", "De jó neki, én sosem tudnám rászánni magam".
Kimondott-kimondatlan gondolatok tömkelege...Amikor rájössz, mennyire gyenge vagy, mert te képtelen vagy felhúzni a cipőt, és elindulni. Mindig akad jobb dolog, és különben is, megy az az izé, hogy is hívják a tévében, ma nem, majd holnap. Aztán másnap esik az eső...hááát, ilyen időben nem lehet elindulni, akkor majd holnap...Igen, igen...Azt hiszem ez a többség. Ez a hozzáállás...Szó sincs róla, hogy bort iszok, és közben a vizet papolom nektek. Nem. Én is ez voltam. Egy gyenge jellem. Mindig csak a kifogás. Folyton az zsongott körülöttem, miért ne, nem pedig az, hogy miért igen. És most mennyivel egyszerűbb minden. Pedig nálam jobban senki sem gyűlölt futni. Sosem értettem mit lehet szeretni benne...
Kellett valami...Ami hajt, ami mozgatja a lábaim, amitől folynak a kilométerek...Egy motiváció. Talán nem is az volt a motiváció, hogy fogyjak. Talán egyáltalán a sport iránti szeretetemnek nem az volt a célja, hogy fogyjak. Pusztán az, hogy más legyek. Más, mint a többi. Nem a többség. Különleges...és nem attól váltam különlegessé, hogy lefutottam 1 km-t...aztán 2-t, majd később 5-t. Nem. Attól, hogy elindultam. Felvettem a cipőmet, és kiléptem az ajtón. Ha 40 fok volt, hát 40 fokban. Ha esett az eső, hát esett. Az emberek csodálkozva kérdezik tőlem mindennap, hogyan csináltam? Hogyan váltam kitartóvá? Én pedig mindig ugyanazt tudom nekik mondani, és ez sosem változik.:
A tested nem akarja, hogy csináld. Amíg futsz, folyton azt súgja neked, hogy állj meg, de az elmédnek erősnek kell maradnia. Mindig messze jutsz a testedért. Meg kell tanulnod kezelni a fájdalmat...ez nem a korodról szól, nem is a diétáról. Sokkal inkább a siker utáni vágyról.
"Szenvedni fogsz. Kínlódni fogsz. Fájni fog, kegyetlenül. Gyűlölni fogod, és utálsz majd minden pillanatot, mikor rá kell jönnöd: basszus, már megint mennem kell. Aztán már nem utálod, csak szükséges rossznak látod. Mikor tizedjére indulsz el, már majdnem várod is. És tudod mi lesz a legjobb? Minden egyes futásnál átlépsz majd egy határt. Mindig egy kicsivel több fog menni. Látványos javulást tudsz elérni...napról napra...és ez önbizalmat ad majd, és magabiztosságot. Dokumentált eredményeket tudsz majd felmutatni. Aztán odajutsz, hogy sosem voltál olyan boldog, mint 4999 méternél, mert tudod, hogy már csak egy lépés választ el az 5000-től. Aztán megpróbálod lefutni még egyszer, de 1 perccel kevesebb idő alatt. Lassan kimerészkedsz a Margit-szigetre, a jobbnál jobb futók közé, és büszkén futod végig 50 perc alatt. Aztán megteszed megint, 45 perc alatt. Egyszer csak azon kapod magad, hogy nem téged kergetnek, hanem te kergetsz másokat, és már a félmaratonra készülsz."
My body is my weapon. This is how I fight. How I defend, deter, attack. This is my weapon. How I defeat my enemies. How I win my war. How I make victory mine. This is my weapon. This is how I fight.
A testem a fegyverem. Ez az, ahogy én harcolok. Ahogyan védekezek, hárítok, és támadok. Ez az én fegyverem. Ahogyan legyőzöm az ellenfeleim. Ahogyan megnyerem a háborút. Ahogyan elérem a győzelmem. Ez az én fegyverem. Ez az, ahogy én harcolok.
I believe it starts one step at a time and I have no idea where my dreams will take me. I believe the world is my treadmill. I believe my biggest inspiration is the person in front of me. I believe in solitude and community. I believe no decision should ever be made while running up hill.
I believe that when I think it’s over, I can always dig a little deeper! I believe in redefining my impossible! I believe in myself!
Hiszek benne, hogy egy lépéssel kezdődik, és nem tudom hova visznek el az álmaim.
Hiszek benne, hogy a világ az én futópadom.
Hiszek benne, hogy a legnagyobb motiváció az, aki előttem van.
Hiszek a magányban, és a közösség erejében.
Hiszek benne, hogy semmilyen döntést nem kell meghoznom, amíg felfutok a hegyre.
Hiszek benne, hogy amikor azt hiszem, hogy már vége, még egy kicsit tovább jutok.
Hiszek benne, hogy képes vagyok újraértelmezni a számomra lehetetlent.
Leélheted az életed anélkül, hogy felébrednél. Mindenki
megmondja mit csinálj, mi a jó neked. Nem akarják, hogy Te találd meg a
válaszokat. Azt akarják, hidd el az övéket.
A tegnap már történelem. A holnap még rejtelem, de a ma
adomány.
Ha van egy álmod ne mondj le róla. Ne higgy annak, aki azt
mondja, nem vagy rá képes.
Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit
mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen
emberekkel. De ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogy ha elindultál az utadon,
ne tántorítsanak el a kétségek, és a gyötrelmek. Hogy jó abban hinni, hogy nincs
nem tudom, nincs úgyse sikerül, hogy lehetetlen. Ők emlékeztetnek minket arra,
hogy jó elhinni, a lehetetlen NEM létezik.
Ez itt a pokol uraim!
Fogjátok meg, és ne eresszétek el a pillanatot! Mert ha
egyszer, el kell majd számolnotok velük, akkor tudjátok majd meg, hogy
győztesek voltatok, vagy vesztesek! Hogy éltetek, vagy haltatok! Legyen szó
bármilyen harcról, mindig az győz, aki mindent belead, az élete árán is! Én még
mindig ezekért a pillanatokért harcolok! Nekem EZ az életem! A másodpercek,
amik előttem vannak, de én nem küzdhetek helyetted. Ennyi a történet.
Fogalmam sincs, mikor láttam/hallottam utoljára ilyen embertelen jó motivációs videót, de ez tényleg nagyon ott van!
Így néz ki egy kifogás...mikor még kurvára nem határoztad el magad, és gyenge vagy. Üres szavak, és mondatok, de van egy elszomorító hírem. Ettől még a segged ugyanakkora marad...
Nem győzöm hangsúlyozni: MOZGÁS-KAJA....KAJA-MOZGÁS
Senki nem kezdi el helyetted. Senki nem fog helyetted gyúrni a teremben. Senki nem futja helyetted a kilométereket. És rohadtul senki nem bassza ki a hűtődből a csokikát helyetted. Egyedül vagy. Magadnak, és magadért.
Szóval azt javaslom, szedd össze magad, és húzzál ki futni. De most. Nem holnap. És tedd le azt a kibaszott pizzát is a kezedből. Mert se fiatalabb, se szebb nem leszel már. Ellenben rajtad áll, vagy bukik, hogy miképp éled meg a holnapot...hogy reggel, mikor belenézel a tükörbe, és felkened magadra a 8 kiló sminket, ne kelljen rájönnöd, hogy: "bassza meg, már ez sem segít". Hogy reggel, mikor öltözködsz, ne kelljen azon gondolkodnod, melyik gatyád megy még rád...
Elárulok egy titkot. Éppen olyan voltam, mint amit ez a kép mutat. Majd holnap. Majd hétfőtől. Majd jövő héten. Majd jövő hónapban. Aztán arra eszméltem, hogy az évek mentek, a kilók meg jöttek. Semmivel sem voltam jobb, vagy több azoknál az embereknél, akiket most görcsösen igyekszek magamtól távol tartani, hogy ne tudjanak lehúzni. És ha már titok....rohadt messze van még az út vége. De ez olyan, mint mikor elindulsz nyaralni. Azt is élvezed, amíg odaérsz, nem? A repülőutat. Bámészkodsz ki az ablakon, és olyanokat látsz, amiket talán sosem. Szárnyalsz. Nyilván az az igazi buli, mikor odaérsz, és a medence szélén/tengerparton meregeted a hátsódat egy koktéllal a kezedben a napsütésben. Én élvezem az utat, és bámészkodok. Felhőket látok, és a napot azok felett. Pár időzónát még át kell repülnöm, még messze nem vagyok ott, a koktéllal a kezemben, de hát egyszer csak ott leszek, és az megfizethetetlen élmény lesz...
"Everyone will die one day, and be forgotten...Find a passion, form relationships, don't be afraid to get out there and fuck what everyone else thinks" Zyzz
"Mind meghalunk egy nap, és feledésbe merülünk... Lelj rá egy szenvedélyre, alakíts ki kapcsolatokat, ne félj kitörni, és szarj rá mit gondolnak mások"
Nem vagyok olyan szép, mint egy modell. A tükrök látványába olykor belebetegszem. De tudom, mit nem fogok csinálni: nem fogom kezem-lábam összetörni a nagy igyekezetben, hogy olyan legyek, amilyen nem vagyok. Nem próbálok meg azzá válni, ami a világ számára ideális épp most. Nem fogom gyűlölni magam, hogy nem vagyok tökéletes.
Az első kép rólam, itt a blogban. Az arcom kiszedtem, mert még mindig nem akarom magam teljesen felfedni, nem akarok ismerősökre lelni, nem akarok barátokat a blogomon, és pont. Legyen ez egy siker története, vagy egy bukásé, egyedül akarom megélni, mert egyedül jutottam idáig is. A kép alapján döntsétek el ti, hogy melyik.
Mondjon bárki bármit, látom az eredményt, a harc kezdi értelmét nyerni, ezt igazából fel sem fogtam, amíg meg nem csináltam ezt a képet. Jómagam volnék a legnagyobb kritikusom azt hiszem. Januárban tartottam 15 kg fogyásnál, azóta nem mértem magam, mert attól tartottam, megáll a mérleg nyelve, és akkor ott vége, csődöt mondok megint. Úgyhogy nincs mérés, se centiben, se kilóban, halvány lila gőzöm sincs hogy állok, de nem is bánom. Tudjátok mi a mérce? Reggel felkelek, tükörbe nézek, és elgondolkodom:
Jól érzem magam a bőrömben, vagy nem érzem jól magam a bőrömben.
A válasz felemás. Kezdem magam jól érezni a bőrömben. Messze a vége, de nem számít. Többet értem el, mint amennyit gondoltam, hogy valójában fogok. Papolok az önmagamba vetett hitről, meg bizalomról, pedig csak most jött meg igazán.
A két kép között közel 10 hónap telt el. Kurva nehéz 10 hónap. Közben voltak 1-2 hónapos kihagyások, főleg december környékén (de jó, de kurvára szeretem a karácsonyt), meg egy olyan február-március, amikor alig jártam edzeni, étrendet nem tartottam, de nem zabáltam magam legalább halálra. Nem mondom, hogy mi lett volna, ha ezek nincsenek. Továbbra is tartom, hogy a "HA" a gyenge emberek szava. Volt, ami volt, és lesz, ami lesz, tudatosan alakítottam úgy, mert az én életem, és nem szólt/szólhatott bele senki.
És hogyan vezetett az út idáig? A kezdetek kezdetén megcsináltam ezt a blogot, már ettől más lett az egész, mert nem kezdtem el az ismerőseim közt híresztelni, hogy hé emberek, sasoljatok, mert most le fog esni az állatok. Csendben, magamban tisztáztam, mit akarok elérni, és hova akarok eljutni. Éppen így, csendben, és magamban vívtam a harcaim. A harcok története bővebben alább olvasható. Hullámvölgyek tömkelege, bizonytalanságok hada, időnként visszatérő akaraterő, de sosem folyamatos. Február körül rám jött egy kemény roham, ami azóta is tart. Valamiféle kitartás roham. Nem azt mondom, hogy ez idő alatt egyszer sem omlottam össze lelkileg. Azt mondom, akkor változott valami. Könnyedén csinálom az új étrendet, pedig higgyétek el, közel sem olyan egyszerű, mint az, amit itt már egyszer leírtam nektek...
Zárásnak még valami. A júniusi képen (gyorsan előkerestem a gatyót, mert még a nyári cuccok között volt jó mélyre süllyesztve) 52-es nadrág volt rajtam Az áprilisi képen 42-es, ezt 1-2 hete vettem. Heh...5 méret.
Ennyit hirtelen az én storymról, to be continued.....
Áss mélyre magadban, és kérdezd meg magadtól, hogy ki akarsz lenni valójában? Az egyetlen módja, hogy valaha elérjünk valamit, az az, hogy néhány korlátot ledöntünk. Nem ijedhetsz meg a félelemtől vagy a kudarctól, különben soha nem fogsz beleadni mindent. Ne hagyj követ felfordítatlanul! NO PAIN, NO GAIN!
