Tudjátok, néha azon gondolkozom, ideje volna beletörődni. Aztán mindig rájövök, élvezem, amit csinálok. Beletörődni abba, amilyen vagyok. Hogy én már sosem leszek szebb, jobb, vagy több ennél. Persze, az egész storynak vannak mély pontjai. Én most két kézzel integetek egynek ezerrel. Teljes összeomlás, összezuhanás. A könnyeim csak potyognak, és nem állnak el. Nem akarok tükörbe nézni, mert elszorul a mellkasom, és zokoghatnékom van.
Kevés embert ismerek, aki annyit, és annyira küzd magával, mint én. És annyira hosszú ideje eredménytelenül, hogy ezt már igazán nem viseli el a lelkem. Általában erős vagyok, és határozott, és egy ideje kitartó. Azt hiszem, most ebben a pillanatban egyik sem sajátom.
Hónapok óta pofázom emberek százainak, hogy menjenek mozogni, diétázzanak, hát nézzenek rám, megéri. Igen, megérte, egy évig. Az elmúlt két hónap mint valami filmszakadás foglalja a trónt. Azt a trónt, amit már egyszer kibaszott nagy harcok árán elfoglaltam. És most itt van ez a kicseszett trónfoglaló, és az életemre tör, és mindenem el akarja venni.
Ez az a pont, ahol dönteni kell. Feladod, vagy harcolsz azért, ami a tiéd. Az életedért.
Az istenért...hogyan magyarázhatnám el ezt az egészet?! Úgy érzem, kifolyik a kezem közül az irányítás, mintha homokként fújná szerte szét a szél, én meg csak futok utána, de hát mennyi esélyed van, hogy a széthordott homokot ismét magadénak tudd? 0. Azaz nulla.
Őszintén nem tudom hogyan tovább. Cseszettül nincs kedvem semmihez. Talán elkéne mennem futni egyet. Kifutni a hígfost az agyamból, és talán leizzadva, fáradtan ismét szépnek látnám a világot. De nincs erőm, nincs kedvem, nincs értelme.
De hát én mégis csak én vagyok. Talán holnapra kialszom. És mint mindig, összevakarom magam, és ember leszek. És nem adom a trónom. Nem adom fel. Soha.
De most. Hagyom hogy fájjon. Mert tudjátok....hogy értékelni tudjátok a csúcsot, ismernetek kell, milyen odalent.