That's why I love it

Futi-futi, trapp-trapp...Hiányzol...Eddig is el kellett jutni...

Pörög az agyam folyton, hogy mégis hogyan sikerült átlépnem a határt...hogyan tudtam beleszeretni...
Valamelyik délután tartottam haza munkából, ácsorgok a buszon, bámészkodok ki az ablakon...Megakadtam a szemem egy nőcin, nem azért mert, hű de jól nézett ki. Nem is azért, mert hű de szarul. Egyszerűen futott. Karpánt a felkarján, dugasz a füliben, és csak futott. Eszembe jutott, hogy régen, ha ilyet láttam, mindig olyanok jártak az eszemben, hogy "Ennek nincs jobb dolga?", "Hogy a francban bírja ilyen melegben?", "De jó neki, én sosem tudnám rászánni magam".

Kimondott-kimondatlan gondolatok tömkelege...Amikor rájössz, mennyire gyenge vagy, mert te képtelen vagy felhúzni a cipőt, és elindulni. Mindig akad jobb dolog, és különben is, megy az az izé, hogy is hívják a tévében, ma nem, majd holnap. Aztán másnap esik az eső...hááát, ilyen időben nem lehet elindulni, akkor majd holnap...Igen, igen...Azt hiszem ez a többség. Ez a hozzáállás...Szó sincs róla, hogy bort iszok, és közben a vizet papolom nektek. Nem. Én is ez voltam. Egy gyenge jellem. Mindig csak a kifogás. Folyton az zsongott körülöttem, miért ne, nem pedig az, hogy miért igen. És most mennyivel egyszerűbb minden. Pedig nálam jobban senki sem gyűlölt futni. Sosem értettem mit lehet szeretni benne...

Kellett valami...Ami hajt, ami mozgatja a lábaim, amitől folynak a kilométerek...Egy motiváció. Talán nem is az volt a motiváció, hogy fogyjak. Talán egyáltalán a sport iránti szeretetemnek nem az volt a célja, hogy fogyjak. Pusztán az, hogy más legyek. Más, mint a többi. Nem a többség. Különleges...és nem attól váltam különlegessé, hogy lefutottam 1 km-t...aztán 2-t, majd később 5-t. Nem. Attól, hogy elindultam. Felvettem a cipőmet, és kiléptem az ajtón. Ha 40 fok volt, hát 40 fokban. Ha esett az eső, hát esett. Az emberek csodálkozva kérdezik tőlem mindennap, hogyan csináltam? Hogyan váltam kitartóvá? Én pedig mindig ugyanazt tudom nekik mondani, és ez sosem változik.:

A tested nem akarja, hogy csináld. Amíg futsz, folyton azt súgja neked, hogy állj meg, de az elmédnek erősnek kell maradnia. Mindig messze jutsz a testedért. Meg kell tanulnod kezelni a fájdalmat...ez nem a korodról szól, nem is a diétáról. Sokkal inkább a siker utáni vágyról.

"Szenvedni fogsz. Kínlódni fogsz. Fájni fog, kegyetlenül. Gyűlölni fogod, és utálsz majd minden pillanatot, mikor rá kell jönnöd: basszus, már megint mennem kell. Aztán már nem utálod, csak szükséges rossznak látod. Mikor tizedjére indulsz el, már majdnem várod is. És tudod mi lesz a legjobb? Minden egyes futásnál átlépsz majd egy határt. Mindig egy kicsivel több fog menni. Látványos javulást tudsz elérni...napról napra...és ez önbizalmat ad majd, és magabiztosságot. Dokumentált eredményeket tudsz majd felmutatni. Aztán odajutsz, hogy sosem voltál olyan boldog, mint 4999 méternél, mert tudod, hogy már csak egy lépés választ el az 5000-től. Aztán megpróbálod lefutni még egyszer, de 1 perccel kevesebb idő alatt. Lassan kimerészkedsz a Margit-szigetre, a jobbnál jobb futók közé, és büszkén futod végig 50 perc alatt. Aztán megteszed megint, 45 perc alatt. Egyszer csak azon kapod magad, hogy nem téged kergetnek, hanem te kergetsz másokat, és már a félmaratonra készülsz."