Life is a game

Halihó!

Picit eltűntem, mert főnök úr elvitt Thessalonikibe "nyaralni". Nah jó, nem. Dolgozni. De sebaj, azért így is jó volt. Igazság szerint azt terveztem, hogy a futószezonom ott nyitom meg, a tengerparton, mert az igen stíl lett volna, de ez kimaradt. Azon oknál fogva, hogy végülis ösznye-visznya 3 napra mentünk, abból 1 nap volt csak az utazás, de így is annyi cuccal mentem, hogy az nem normális, és fostam, hogy kiröhög, hogy minek már ennyi szar. :D De aztán még végül azt mondta, hogy büszke rám, mert többre számított. :D Óhbanyek, ha én ezt tudom, akkor mennyi mindent tudtam volna még vinni.
Hazafele akkor forma voltam a szerb-magyar határnál, hogy rendesen röhögtek rajtam a vámosok. Útlevél ellenőrzésen nyújtom ki faszikámnak mindhármunk útlevelét, mikor végez, aszongya: "Viszontlátásra". Ez egy kulcsmomentum, mer' ha tőlem elköszönnek, akkor én abban vok, hogy húzhatok a redves retkesbe, úgyhogy neki is indultam vastag gázzal, erre hallok egy baszom nagy kopogást, nézzem a visszapilácsot, hát egy másik vámos kollega futva jön a kocsi után, és ököllel veri a csomagtartót. Közben főnökék már kiabálják, hogy tán ideje vóna megállni. Megállok, lehúzom az ablakot, benéz a vámos: "Csókolom, hova tetszik sietni?", há' mondom haza, de azt kurvára. Akkor a nagy sietség előtt tegyem már meg, hogy visszatolatok egy kicsit. Visszatolatok. Kiderült, hogy a kocsi cafatokra szedése kimaradt, szerintem még pár métert mentem volna előre, és üldözőbe vesznek. XD Vámos havercsótány nagy vigyorogva visszaadja az útleveleket, és közli, hogy legközelebb ne meneküljek, mert az gyanúsnak tűnhet. :D Bazdmeg, hát mandarin fa volt a csomagtartóban, meg alkohol, egy valag, hova menekülnék már, egy hétig is elélek vele a vámon, ha kell. :D Főnök úr csak annyit mondott a manőver után, hogy "a szerelem öl". Há' persze, mert rohantam, hogy végre magyar hálózaton legyen a telefonom, és felhívhassam Boo-t, hogy megjöttem. :D Nah ennyit a nyaralásról. :P
Szépen alakulgatok a diétától, kicsit lassult a fogyás, de nem stagnálok, és nekem már ez is elég. Heti 1-2 kg lemegy, és én ezzel tökéletesen elégedett vagyok. Életemben nem kellett annyi türelmet gyakorolnom, mint az elmúlt hónapokban. Folyton van valami, amit kibaszottul várok, és akarok, de tudom, hogy csak fokozatosan, munkával érhetem el, viszont ami változás, hogy alkalmazkodtam ehhez a dologhoz. Lassan csak felnövök. Lassan. ;)
Kocogásról pedig annyit, hogy nem szeretném elkövetni azt a hibát, amit egy évvel ezelőtt, hogy szintén a türelmetlenségből kifolyólag tropára mentek az ízületeim. Ez megint egy olyan dolog, amikor türelmesnek kell lennem. Szépen lassan felépíteni, nem durr bele a közepébe. Ez az igazi kihívás, nem a diéta. Ma elmentem "sétálni" az erdőbe. Komolyan, elemi ösztönt éreztem, hogy elkezdjek kocogni, és elég erőt éreztem ahhoz is, hogy az 5 km egyben menjen. Nem tettem, egyrészt, mert szokják az ízületeim, hogy ismét aktív mozgás van, másrészt mert ha az elején elbaszom, akkor kikúrt szar lesz a térdem egész szezonban, és az sokkal inkább megkeseríti az életem mint most a türelem gyakorlása.
Furcsa egyébként, de újra a futó társadalom részének éreztem magam. Akik szembe futnak veled, köszönnek, és mosolyognak, egyszerűen ilyenkor egy hatalmas közösség szerves részévé válsz. Mikor elmész mellettük, tudják, hogy miért csinálod, amit csinálsz, és miért vagy ott, ahol vagy. Tudják, hogy neked nem egy fél deci vodka legurítása a kikapcsolódás, hanem az, hogy ott lehetsz. Mintha egy röpke órácskára akkor, és ott, mindenki sorsközösséget vállalna veled. Hatalmas érzés ez gyerekek, és már ezért is megéri.
Üdv!