Vissza megint Pestről, én kis dinka azt hittem eljutok ma suliba, de leesett vagy 1 centi hó, és nem jártak se le a buszok a hegyről, se fel. Csoda hely ez a Pest bakkerkám.
Viszont édesanyám olyan kis aranyosan margóra megjegyezte, hogy talán most már elég a sztrájkból, mert mintha magamra szedegettem volna kicsikét. :D Mumókám, olyan kis kíméletesen tudja közölni, hogy bálna vagyok. :D
Kicsit őszintébben a múlt hetemről mint eddig. Bár még nincsenek hormon eredmények, és jó darabig nem is lesznek, de önmagában a kijelentés egy orvos szájából, hogy tesztoszteron túltermelésem van, totálisan felborította a lelki világom.
Über faszságok jártak egész héten a buksimban. Hogy akkor én most ettől még nő vagyok? Vagy most akkor már nem? És a kövi az lesz, hogy farkat növesztek? Aztán most hétvégén Kisbogár és Édesanya összevakartak annyira, hogy elfelejtsem mindezt a sok szarságot, és úgy döntsek, hogy elég volt az agyalásból. Ha igaza is van az orvosnak, azt kezelni lehet, és ez tényleg egy olyan dolog, ami rajtam nem múlott, nem tehetek róla. Ha kell, hát 10 centis tűsarkúval fogok harcolni a hormonok ellen. Ha kell, hát bármi mással. De én akkor is nő vagyok. Edzőcipőben is, és tűsarkúban is, és ebben a hitemben nem szabad hogy megrengessen bármi is. Helyrejön minden, idővel.
Addig is, ideje ismét komolyan venni a diétát, és az edzést, még akkor is, ha csak a súlyom tartom vele. De legalább akkor azt. Elkeserítő az árral szemben küzdeni, mert ezt játszom hónapok óta. Tartok mindent, ahogy kell, és egy cseszett deka nem vándorol le rólam. Tudtam, és éreztem, hogy valami nincs rendben. Ellenben ezt az egészet, a diétát és az edzést legtöbben nem csak a fogyásért csináljuk, hanem mert élvezzük is. Mert ez egy életforma, amit szenvedélyesen kell szeretni, különben sehova se jutsz. És egy hét sztrájk elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, én ezt már sosem tudnám örökre feladni. Szeretek edzeni, és elvonási tünetei vannak a szervezetemnek, ha nem teszem. Tulajdonképpen ennek örülök is. Hogy erre így rájöttem, mert ebből jó erőt meríteni.
Kicsit megint feltöltődtem a 3 nap alatt, és ezeket a napokat semmiért oda nem adnám. Tudjátok, mikor valami nincs karnyújtásnyi közelségre, akkor hamar rájössz, mennyit is ér valójában. Nyáron hónapokat otthon voltam, a családommal, a csajokkal, és mikor visszajöttem, hirtelen érvágásként hasított belém a felismerés, megint nincsenek velem/mellettem. És bár itt élek több, mint 2 éve, nem tudom megszokni az érzést. Így ezek a 3 napok jutnak nekem, ha minden jól megy, egy hónapban kétszer. Kellenek a lelkemnek, mert hosszútávon bekattannék nélkülük.
Tehát. Az egész bejegyzés lényege, amit egy mondatban is leírhattam volna, de akkor nem kellene blogot írnom: vége a sztrájknak, back to life. Gyakran mondogatom, hogy az élet szar és kegyetlen. Most azonban ezt mondom: Kibaszok a világgal, és boldog leszek!
És végül:
Ma rakta ki valaki fészre. Annyit tudok hozzáfűzni, hogy ez hazugság. Ocsmány hazugság. Sose hazudjatok magatoknak! Másnak lehet, de magatokat ne basszátok át, mert annál szarabb nincs. Nekem volt a legnagyobb a pofám 140 kilósan, hogy én így is jó vagyok, de belül vérzett minden. Én sem hittem el igazán, amit mondok. És most látom igazán, mekkora szarfos kamu volt ez akkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése