Mikor elkezdődött a challenge, megfogadtam, hogy eltűnök. A nyilvánosság elől. Mármint a társaságból, amibe belecsöppentem. Sok minden vett körbe, ami nem egészséges a programom közben. A folyton méregető szemek. Akik olvasnak. Aztán találkozunk, és mind a seggem nézi, hogy igaz-e, amit írtam.
Másrészt az a társaság tele van olyan emberekkel, akikre felnézek. És ha bukok, nem akarok előttük bukni. Nem, nem fogok bukni. De ha mégis...Ha mégis elbasznék valamit, nem akarok mások előtt töpszlire aszalódni.
Minden csak a challenge-ről szól. Kezdek félni magamtól, mert ekörül forog a világ. Minden nap minden kibaszott perce be van osztva. 22:00-tól 6:00-ig alvás. 6:30 reggeli. 8:30 insanity. 10:00 tízórai. Etc etc....nem írom le az egészet, rohadt fárasztó, még belegondolni is. De már-már mintha kezdene betegessé válni. Jézusom, az első 25 kg-t élveztem. Szinte lefolyt. És ezt most...egy cseppet sem élvezem. Rettegek. És ha elbukok, hát egészen biztos vagyok abban, hogy ez a rettegés lesz a bukásom oka.
Jézusom, hát én csak...Hiteles akarok maradni. Ez az egész, amit itt most leírtam, kibaszottul hozzá tartozik. Egy fogyás nem csak egy előtte-utána kép basszák meg. Egy fogyás mögött embertelen kemény meló áll, fejben. Odabent. Amit le kell tudnod tisztázni. Ezekkel a gondolatokkal meg kell küzdeni. Ez az igazán kemény meló. Nem lenyomni egy egy órás edzést. Hanem nem feladni, mikor ilyen faszságokon töröd a fejed. Mikor úgy érzed, egyedül vagy a világ ellen. És hiába ami mögötted van, még mindig okádsz magadtól, még mindig képtelen vagy békét kötni. Hogyan lehetséges itt tartani, ekkora út után is? És ki mondja meg ezt előre? Hogy az ötödik kikúrt napon ezen fog járni a fejem, és így kell lenyomnom még 115-öt? Egy igazi méretes fasz vagyok, hogy tudományt csináltam ebből az egészből, és elvesztette az értékét az egész. A fogyókúra nem tudomány. Az előző 25 kg sem volt az. És itt ígéretet teszek, hogy ezt is élvezni fogom.
Félre ne értsetek, nem titeket kövezlek, de úgy érzem, nektek, és értetek csinálom a Deadline-t, és már nem rólam szól. Nem magamnak, hanem nektek akarok bizonyítani. És ez nem jó...Elsősorban magamnak tartozom elszámolással, és csak aztán mindenki másnak. Igyekszem ezt szem előtt tartani a következő 115 napban.
A Tedwy lényege, és szépsége azt hiszem éppen abban rejlik, hogy ne csak egy előtte-utána kép legyek. Mert százezrek vannak, akik ugyanazzal küzdenek, mint én. És ha csak egy embernek segítettem, hogy rájöjjön, bármit elérhet, akkor már kibaszottul megérte ez az egész.
"Mikor eljött az ideje, hogy a világgal magad nézz szembe, megtetted. De valahol az utad során megváltoztál. Már nem vagy önmagad. Hagyod, hogy az emberek azt mondják neked, hogy te nem érsz semmit. Mikor jött a neheze, elkezdtél bűnbakot keresni. Nagy árnyékot. Mondok valamit, amit amúgy is tudsz. A világ nem csak napfény és szivárvány. Ez egy kegyetlen, undok hely, és bármilyen tökös srác vagy, térdre kényszerítenek, ha hagyod, és soha nem engednek felállni. Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet. De nem az számít, mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont, és muszáj menni tovább. Csak így lehet győzni. Ha tudod, hogy mit érsz, menj, és küzdj meg azért, ami jár, és közben viseld el a pofonokat. Ne mutogass másra, ne mondd, hogy nem te vagy a hibás, hanem ő, vagy ő, vagy akárki. Ez gyáva duma. És te fiam nem vagy gyáva! Te jobb vagy annál!"
Megfogadtam nem kommentelem minden bejegyzésedet :)) de ezt most kell... meg fogod csinálni, ez nem kérdés... itt az idő nem lehet a legfontosabb tényező... jó, hogy van egy hivatalos deadline, de igazán a végeredmény a fontos... én január 1. óta vagyok szigorú diétán és sportolok keményen, mégsem azt látom a tükörben, amit szeretnék... sokszor úgy érzem, hogy valahogy a múltban elkövetett "bűneinkért" nem egyenes arányban vezekelünk :) pedig de (!) hiszen évekig, évtizedekig élünk szemét kaján... aztán pár hét alatt várjuk a csodát, én is, Te is, mint mindenki más is... a szívünk mélyén biztosan. Valójában az látszik, hogy Te ezen már nagyjából túl vagy és tudod, hogy ebbe most egy kicsit bele kell halni, nem is kicsit... és ez most talán pont az... az élet más területén is hányszor megéltem már a mélypontot, sokszor világgá tudtam volna futni... bármekkora a rutin max. azt tanulja meg az ember az adott szituációban, hogy majd jön a mélypont... és ezáltal talán kicsit könnyebben tovább lendülünk, kicsit talán rövidebb ideig tart... de mindig jön :( úgyhogy most ezt megéled, kialszod, kisírod :)) aztán holnap majd rácsodálkozol, hogy ilyen is volt... még valami, ez lesz az utolsó gondolat :) szerintem mindig "rosszabbnak" látjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk... és azok az emberek, akiket Te most szebben, jobbnak, erősebbnek látsz ugyanúgy tele vannak fóbiával, harcolnak a saját maguk démonaikkal! Ez biztos! Kitartást kívánok :) és a harcos attól is harcos, hogy bele tud halni és ha kell tud sírni is... szerintem :) p.s. ne félj, tényleg nem fogok mindent kommentelni :)
VálaszTörlésMilyen buta fogadalom ez? :) Csak nyugodtan, mert mindenkit szívesen látunk. :)Tisztában vagyok vele, hogy hosszú éveken át küzdöttem azért a szar látványért, amit reggel a tükörben látok, még mindig. De sokkal nagyobb energiát feccölök abba, hogy ne így legyen, mint amennyit feccöltem ennek ellenkezőjébe. :)
VálaszTörlésAzt hiszem a belehalás...minden edzésen megtörténik. Testileg. Lelkileg...Minden áldott nap. Mert sosem fogom tudni elfelejteni, ki voltam, és honnan jöttem.
:*